Onoda Hiroo hadnagy 1944-ben parancsot kapott, hogy tartson ki egy Fülöp-szigeteki szigeten, és huszonkilenc évig engedelmeskedett. A története egyszerre a rendíthetetlen hűség és a valóság makacs tagadásának példája, és egyik olvasat sem teljes a másik nélkül.

A parancs

1944 decemberében a huszonkét éves Onoda Hiroo hírszerző kiképzést kapott hadnagyként érkezett Lubangra, egy kis szigetre a Fülöp-szigeteken, Manilától délnyugatra. A feladata az volt, hogy gerillaharccal akadályozza az amerikai partraszállást: rongálja meg a repülőteret és a kikötőt, és gyűjtsön információt.

A felettese, Tanigucsi Josimi őrnagy a japán hadseregben szokatlan utasítást adott neki. Megtiltotta, hogy önkezével vessen véget az életének, és megígérte, hogy bármi történik, visszajönnek érte. Tarthat három évig, tarthat ötig, mondta, de amíg egyetlen katonája van, vezetnie kell. Onoda ezt a mondatot szó szerint vette, és élete következő három évtizedét erre építette.

Az amerikaiak 1945 februárjában szálltak partra. A japán helyőrség napok alatt szétesett, a katonák többsége elesett vagy megadta magát. Onoda három társával a sziget hegyes, erdővel borított belsejébe húzódott.

Négy emberből egy

1945 őszén a csoport talált egy röplapot, amely közölte, hogy a háború augusztusban véget ért. Megvizsgálták, megvitatták, és arra jutottak, hogy ellenséges csel. A következő években egyre több üzenet érkezett: repülőgépről ledobott felhívások egy japán tábornok aláírásával, később családi fényképek és levelek, újságok. Onoda mindegyikben talált valamit, ami gyanússá tette. Egy elírást, egy furcsa fogalmazást, egy hiányzó részletet.

A logikája zárt rendszert alkotott. Ha Japán valóban vesztett volna, okoskodott, akkor a kiképzése szerint az egész nemzet az utolsó emberig harcolna, tehát nem lennének japán újságok. Ha vannak újságok, akkor Japán áll, a háború tart, a lapok pedig hamisítványok. Minden új bizonyíték a meggyőződését erősítette.

A négyes közben fogyatkozott. Akacu Juicsi közlegény 1949-ben elszakadt a többiektől, fél évig egyedül bujkált, majd 1950-ben megadta magát. Simada Soicsi tizedest 1954-ben egy keresőcsapattal vívott tűzharcban lelőtték. Onoda és Kozuka Kinsicsi még tizennyolc évig együtt maradt. 1972 októberében, miközben a helyiek rizsét gyújtogatták, a rendőrség rájuk talált, és Kozuka meghalt. Onoda egyedül maradt.

Minél többet áldoz fel valaki egy meggyőződésért, annál drágább beismerni, hogy tévedett. Huszonkilenc év után az ár szinte megfizethetetlen.

Régi iránytű egy megsárgult térképen

Az ár, amelyet mások fizettek

A történetet gyakran romantikus kalandként mesélik el, pedig Lubang lakói számára Onodáék nem hősök voltak. A katonák a maguk szemében háborút vívtak: élelmet rekviráltak, vagyis loptak, szarvasmarhákat öltek le, terményt gyújtottak fel, és tüzet nyitottak azokra, akiket ellenségnek néztek. A három évtized alatt a becslések szerint mintegy harminc szigetlakó vesztette életét, és sokan megsebesültek. Földművesek, halászok, rendőrök.

Ezt a részt a későbbi ünneplés hajlamos volt elhallgatni. A szigeten ma is élnek olyanok, akiknek a családtagját Onoda csoportja ölte meg, és akik soha nem kaptak tőle bocsánatkérést.

A fiatalember, aki megkereste

1974 elején egy Szuzuki Norio nevű japán egyetemista, aki otthagyta a tanulmányait, hogy világot lásson, kijelentette, hogy megkeresi Onoda hadnagyot, egy pandát és a jetit, ebben a sorrendben. Lubangra utazott, sátrat vert a dzsungelben, és várt. Néhány nap múlva Onoda rátalált.

A hadnagyot meglepte a zoknit és szandált viselő, fegyvertelen fiatalember. Beszélgettek, Szuzuki fényképet készített kettőjükről. Onoda azonban közölte, hogy csak akkor teszi le a fegyvert, ha a felettese személyesen menti fel a parancs alól.

A japán kormány megkereste Tanigucsi őrnagyot, aki addigra könyvkereskedőként élt. 1974. március 9-én a szigetre repült, és a megbeszélt helyen felolvasta a parancsot: minden harci tevékenységet be kell szüntetni. Onoda később azt írta, hogy abban a pillanatban minden elsötétült előtte, és a harminc év terhe egyszerre nehezedett rá.

Másnap rongyos, de gondosan megfoltozott egyenruhában, működőképes puskával, több száz tölténnyel és a kardjával jelentkezett. A kardot átnyújtotta Ferdinand Marcos Fülöp-szigeteki elnöknek, aki visszaadta neki, és kegyelemben részesítette.

Egy élet idővonala

Év Esemény
1922 Onoda Hiroo megszületik Japánban
1944 Lubang szigetére vezénylik
1945 A háború véget ér, a csoport nem hiszi el az első röplapot
1950 Akacu megadja magát
1954 Simada elesik
1972 Kozuka meghal, Onoda egyedül marad
1974 Szuzuki megtalálja, Tanigucsi felmenti a parancs alól
1975 Brazíliába költözik, szarvasmarhát tenyészt
1984 Természetiskolát alapít fiataloknak Japánban
2014 Kilencvenegy évesen meghal Tokióban

Hazatérés egy idegen országba

Japán ünnepelte, tömegek várták a repülőtéren. Onoda azonban nem ismert rá az országra, amelyért harcolt. A felhőkarcolók, a televízió, a jólét és a háborús múlttól elforduló közhangulat idegen volt számára. A felgyűlt zsoldját a beszámolók szerint egy háborús emlékhelynek adományozta, megírta visszaemlékezéseit, majd alig egy évvel a hazatérése után Brazíliába költözött, ahol a bátyja élt, és farmot alapított.

A nyolcvanas években részben visszatért. Megrázta egy hír egy japán kamaszról, aki megölte a szüleit, és úgy döntött, hogy táborokat szervez, ahol a városi fiatalok megtanulhatják azt, amit ő a dzsungelben: tüzet rakni, tájékozódni, önmagukra számítani.

Nem ő volt az egyetlen

A kitartó japán katonák jelensége szélesebb volt. Jokoi Soicsi őrmestert 1972-ben találták meg Guam szigetén, ahol egy föld alatti üregben élt. Ő tudta, hogy a háború véget ért, de a fogságba esés szégyene miatt nem mert előjönni. Néhány hónappal Onoda után, 1974 decemberében az indonéziai Morotai szigetén bukkantak rá Nakamura Teruóra, akit az utolsó ismert kitartó katonaként tartanak számon.

Hűség vagy tagadás?

Onoda történetét kétféleképpen szokás olvasni. Az egyik szerint a kötelességtudat és a kitartás szinte emberfeletti példája. A másik szerint tanmese arról, hová vezet, ha valaki a bizonyítékokat igazítja a meggyőződéséhez. Leon Festinger amerikai pszichológus kognitív disszonanciáról szóló elmélete éppen ezt írja le: amikor a tények ellentmondanak annak, amibe sokat fektettünk, gyakran nem a hitünket adjuk fel, hanem a tényeket magyarázzuk át.

A legőszintébb olvasat talán az, amely mindkettőt megtartja, és nem feledkezik meg Lubang lakóiról sem.

Két kérdés a végére: milyen bizonyíték kellene ahhoz, hogy feladj valamit, amire éveket tettél fel? És ki az az ember az életedben, akinek a szavára letennéd a fegyvert?