1518 nyarán egy asszony táncolni kezdett Strasbourg egyik utcáján, és napokig nem hagyta abba. Néhány hét múlva százak követték. A táncjárvány a történelem egyik legjobban dokumentált rejtélyes anomáliája, és a magyarázata többet mond az emberi elméről, mint a középkorról.

Egy asszony az utcán

A krónikák szerint 1518 júliusának közepén egy Troffea nevű asszony kilépett strasbourgi háza elé, és táncolni kezdett. Zene nem szólt. Nem mosolygott, nem ünnepelt semmit. Estig mozgott, amíg össze nem esett, másnap pedig vérző lábbal folytatta. Férje és a szomszédok értetlenül nézték. Néhány nap után a hatóságok szekérre tették, és egy közeli kegyhelyre vitték gyógyulni.

Addigra azonban mások is csatlakoztak. Egy héten belül a feljegyzések nagyjából harminc táncolóról szólnak, augusztusra pedig több krónika mintegy négyszáz emberről beszél. A számok bizonytalanok, hiszen a források évekkel, néha évtizedekkel később íródtak, de abban egyeznek, hogy a jelenség tömeges volt, és a várost megrémítette. A táncolók a leírások szerint szenvedtek: segítségért kiáltoztak, sírtak, mégsem tudtak megállni.

A városi tanács gyógymódja: még több tánc

Strasbourg a Német-római Birodalom gazdag, jól szervezett szabad városa volt, és a tanács iratai fennmaradtak. Ezekből tudjuk, hogy a vezetők orvosokhoz fordultak, akik a kor felfogása szerint „forró vérre” gyanakodtak. A javasolt kezelés mai szemmel hihetetlen: a betegeknek ki kell táncolniuk magukból a bajt.

A tanács ezért céhházakat nyittatott meg, a gabonapiacon emelvényt ácsoltatott, és zenészeket fogadott, dobosokat és síposokat, hogy tartsák a ritmust. Erős férfiakat is felbéreltek, akik a kimerült táncolókat talpon tartották. Az eredmény katasztrofális lett. A nyilvános látvány újabb és újabb embereket rántott magával.

A hatóságok jó szándékkal a lehető legrosszabbat tették: színpadot és közönséget adtak egy olyan jelenségnek, amely a figyelemből táplálkozott.

Fordulat: bűnbánat és vörös cipők

Néhány hét után a tanács belátta a tévedést, és az ellenkező végletbe fordult. Betiltották a nyilvános zenét és táncot, a szerencsejátékosokat és a rossz hírű személyeket kiutasították a városból, a bajt pedig immár égi büntetésnek tekintették. A táncolókat szekereken a közeli Saverne fölötti barlangkápolnához vitték, amelyet Szent Vitusnak szenteltek. Ott vörös cipőt adtak rájuk, szentelt vízzel és olajjal hintették meg őket, és körbevezették őket a szent szobra körül. A krónikák szerint a legtöbben ezután megnyugodtak, és szeptemberre a járvány elcsendesedett.

Régi, kézzel írt krónika megsárgult lapjai

Hányan haltak meg?

Gyakran olvasni, hogy a tetőponton naponta tizenöt ember táncolta halálra magát. Ez az adat egyetlen későbbi krónikából származik, és a városi tanács egykorú iratai nem erősítik meg. A történészek ma óvatosak: valószínű, hogy voltak halálesetek, hiszen a nyári hőségben napokon át tartó megerőltetés szívrohamhoz, szélütéshez vagy kiszáradáshoz vezethet, de a pontos szám nem ismert.

Három magyarázat, és ami ellenük szól

Elmélet Mit állít? Mi szól ellene?
Anyarozs-mérgezés A rozson élősködő gomba hallucinációt és görcsöket okozó anyagokat termel Az anyarozs görcsöket és üszkösödést okoz, nem napokig tartó, összehangolt táncot
Titkos szekta A táncolók egy eretnek rítus résztvevői voltak A források szerint szenvedtek, és szabadulni akartak, az egyház sem kezelte őket eretnekként
Tömeges pszichogén zavar Szélsőséges stressz és közös hiedelmek váltottak ki transzszerű állapotot Nehéz utólag bizonyítani, de minden ismert körülménnyel összefér

A legvalószínűbb válasz: a félelem és a hit ereje

John Waller orvostörténész, aki a legalaposabban dolgozta fel az esetet, a harmadik magyarázat mellett érvel. Elzász népe 1518-ra rettenetes éveket tudhatott maga mögött: rossz termések, éhínség, himlő és egy új, félelmetes betegség, a szifilisz sújtotta a vidéket. A szegények adósságban és kilátástalanságban éltek.

Ehhez járult egy erős helyi hiedelem. A Rajna mentén úgy tartották, hogy Szent Vitus, ha megharagítják, táncoló átkot bocsát az emberekre. Aki ebben a világban nőtt fel, annak a kényszeres tánc nem volt elképzelhetetlen, sőt várható büntetésnek számított. Waller szerint a kimerült, rettegő emberek egy része disszociatív transzba került, és a tudatuk azt a forgatókönyvet játszotta le, amelyet a kultúrájuk készen kínált. Amikor a szomszédok meglátták Troffea asszonyt, a félelem megerősítést kapott, és a jelenség terjedni kezdett.

Ez megmagyarázza azt is, miért segített a zarándoklat. Ha a baj forrása a szent haragja, akkor a kiengesztelés szertartása valódi megkönnyebbülést hoz.

Van még egy részlet, amely a pszichológiai magyarázatot erősíti. A táncjárványok szinte mindig ott törtek ki, ahol a táncoló átokról szóló hiedelem élt, és eltűntek, amikor ez a hiedelem a 17. századra kikopott. Egy mérgezés vagy fertőzés nem igazodna ilyen pontosan a hitvilág határaihoz. A kimerültségig tartó mozgás pedig, amelyre éber állapotban kevesen lennének képesek, a transzállapotok ismert velejárója: az érintett kevésbé érzékeli a fájdalmat és a fáradtságot.

Nem ez volt az egyetlen

A strasbourgi eset a legjobban dokumentált, de nem egyedi. 1374-ben a Rajna és a Maas vidékén, Aachentől Németalföldig városok sorában táncoltak tömegek hasonló módon. Kisebb kitörésekről a 11. és a 17. század között többször is beszámolnak a források, szinte mindig ugyanabban a térségben, ahol a Szent Vitushoz és Keresztelő Szent Jánoshoz kötődő hiedelmek éltek. Dél-Itáliában a tarantizmus hasonló jelenség volt: az emberek úgy hitték, a tarantulapók csípését csak eszeveszett tánccal lehet kiűzni. Innen ered a tarantella neve.

A korszak híres orvosa, Paracelsus néhány évvel a történtek után járt Strasbourgban, és az elsők között írta le, hogy a baj nem a szentektől vagy démonoktól, hanem az emberi képzeletből és indulatokból ered. Ezzel jócskán megelőzte a korát.

A jelenség ma is velünk van

A tömeges pszichogén zavar nem a sötét középkor sajátja. 1962-ben az akkori Tanganyikában egy lányiskolában kezdődő nevetési és sírási rohamok hónapokra megbénítottak több iskolát. 2011-ben az Egyesült Államokban, egy New York állambeli kisváros középiskolájában diákok egész csoportjánál jelentkeztek rángások és akaratlan mozgások, szervi ok nélkül. A tünetek valódiak, az érintettek nem színlelnek. A kiváltó ok a közös szorongás, a terjedés csatornája pedig az, hogy látjuk egymást. A közösségi média korában ez a csatorna szélesebb, mint valaha.

Az 1518-as nyár ezért több egy bizarr történetnél. Azt mutatja meg, hogy a test engedelmeskedik annak, amit az elme és a közösség elhisz.

Két kérdés a végére: milyen „forgatókönyveket” kínál a mi kultúránk arra, hogyan nézzen ki a szorongás és a kimerültség? És vajon melyik mai, jó szándékú intézkedésünk ad akaratlanul színpadot annak, amit csillapítani szeretne?