A városi legendák mindig egy ismerős ismerősével történtek, és mindig túl jók ahhoz, hogy ne adjuk tovább őket. Öt közismert történetet vizsgálunk meg: melyiknek van valóságmagja, és mit árul el rólunk, hogy elhisszük őket.

Mitől városi legenda egy történet?

A kifejezést Jan Harold Brunvand amerikai folklorista tette közismertté az 1980-as évek elején megjelent könyveivel. Meghatározása szerint a városi legenda olyan történet, amelyet igazként mesélnek, a közelmúltban játszódik, és a mesélő szerint egy hozzá közel álló, de nem jelen lévő emberrel esett meg. A folkloristák ezt a jellegzetes forrást külön névvel illetik: a barátom barátja.

A legendának nem kell hamisnak lennie. A lényege az, hogy szájról szájra, ma már inkább megosztásról megosztásra terjed, közben csiszolódik, és mindig az adott helyhez és korhoz igazodik. A történet magja változatlan, a díszlet cserélődik. Ugyanaz az eset megtörténik Chicagóban, Budapesten és Sydney-ben is, mindenhol egy helyi áruházban.

1. Aligátorok a New York-i csatornában

A történet szerint a floridai nyaralásról hazahozott aligátorkölykök megnőttek, a megunt állatokat a gazdáik lehúzták a vécén, és a hüllők azóta a város alatt élnek, vakon és fehéren.

A meglepetés az, hogy ennek van alapja. 1935 februárjában a New York Times beszámolt arról, hogy Kelet-Harlemben havat lapátoló fiatalok egy csatornanyílásban jó két méter hosszú aligátort találtak, és kihúzták az utcára. Az állat valószínűleg egy hajóról szökött meg. A harmincas években a lapok több hasonló esetről is írtak. Egy 1959-es könyv pedig közölte a csatornahálózat egykori felügyelőjének színes visszaemlékezéseit egész aligátorkolóniákról, amelyeket állítólag ő irtott ki.

A kolóniákra semmi bizonyíték nincs, és a biológia is ellenük szól: az aligátor a hideg, szennyezett, sötét csatornában nem él meg tartósan, szaporodni pedig végképp nem tud. Időnként ma is befognak egy-egy szabadon engedett példányt a város parkjaiban és tavaiban.

Ítélet: valódi esetekből nőtt, erősen kiszínezett legenda.

2. Az agyunknak csak tíz százalékát használjuk

A gondolat vonzó, mert azt ígéri, hogy mindannyiunkban hatalmas kihasználatlan tartalék szunnyad. Filmek és önfejlesztő könyvek egész sora épít rá. Az idegtudomány válasza egyértelmű: nem igaz.

A képalkotó vizsgálatok szerint egy nap során az agy gyakorlatilag minden területe aktív, még alvás közben is. Nincs olyan nagyobb agyterület, amelynek a sérülése következmények nélkül maradna. Az agy ráadásul a testtömeg nagyjából két százalékát teszi ki, mégis a nyugalmi energiafelhasználás mintegy ötödét viszi el. Az evolúció nem tartana fenn ilyen drága szervet, ha a kilenctizede fölösleges lenne.

A tévhit eredete homályos. Gyakran Albert Einsteinnek tulajdonítják, de erre nincs forrás. Valószínűbb, hogy a 20. század eleji pszichológusok kihasználatlan lelki tartalékokról szóló megjegyzéseit egyszerűsítették le a motivációs irodalom szerzői.

Ítélet: hamis.

A jó legenda nem azért terjed, mert igaz, hanem mert pontosan azt mondja, amitől félünk, vagy amit remélünk.

A kínai Nagy Fal hegyek között kanyargó szakasza

3. A kínai Nagy Fal látszik az űrből

Az állítás régebbi, mint maga az űrhajózás: már az 1930-as években szerepelt ismeretterjesztő kiadványokban, amikor még senki sem járt a világűrben. A fal valóban hatalmas, több ezer kilométer hosszú. Csakhogy a szélessége mindössze néhány méter, az anyaga pedig hasonló színű, mint a környező táj.

Az első kínai űrhajós, Jang Li-vej 2003-ban, a visszatérése után azt nyilatkozta, hogy nem látta a falat. A kijelentés Kínában vitát kavart, és a tankönyvek átírásáról is szó esett. Alacsony Föld körüli pályáról, nagyjából négyszáz kilométer magasból nagy látószögű objektívvel készült már olyan fénykép, amelyen a fal egy szakasza azonosítható, de szabad szemmel, segítség nélkül észrevenni gyakorlatilag lehetetlen. A Holdról pedig semmilyen emberi építmény nem látszik.

Ami valóban látszik az űrből: a városok éjszakai fényei, a nagy repülőterek, az autópályák és a spanyolországi Almería fóliasátrainak fehér tengere.

Ítélet: a közismert formájában hamis.

4. Méreg és borotvapenge a halloweeni édességben

Az Egyesült Államokban évtizedek óta minden ősszel visszatér a figyelmeztetés: a szülők vizsgálják át a gyerekek gyűjtötte édességet, mert gonosz idegenek mérget vagy pengét rejthetnek bele. Joel Best amerikai szociológus az ötvenes évekig visszamenőleg áttekintette a sajtóban megjelent eseteket. Nem talált egyetlen igazolt esetet sem, amelyben egy gyerek azért halt meg vagy sérült meg súlyosan, mert egy idegen véletlenszerűen mérgezett édességet osztott.

A leghírhedtebb eset, egy texasi kisfiú 1974-es halála mögött a saját apja állt, aki biztosítási pénzért mérgezte meg a gyereket, és a legendát használta álcának. Előfordultak tréfából vagy figyelemkeresésből elkövetett, illetve kitalált esetek is. A szülők félelme valódi, a veszély, amelytől félnek, lényegében nem létezik.

Ítélet: a félelem valós, a jelenség nem.

5. Az aranyhal memóriája három másodperc

A mondás annyira elterjedt, hogy a feledékeny embert is aranyhalnak csúfoljuk. A kísérletek mást mutatnak. Az aranyhalak megtanulják, hogy az akvárium melyik végében és a nap melyik szakában kapnak enni, megkülönböztetnek színeket és formákat, és betaníthatók arra, hogy egy kart megnyomva jussanak eleséghez. A megtanult viselkedésre hetek, sőt hónapok múlva is emlékeznek. A hallal foglalkozó kutatók az elmúlt évtizedekben általában is átértékelték, mire képesek ezek az állatok.

Ítélet: hamis.

A legendák mérlege

Legenda Valóságmag Mit szolgál a történet?
Aligátorok a csatornában Egyedi, dokumentált esetek A város alatti ismeretlentől való félelem
Tízszázalékos agy Nincs A rejtett lehetőségek reménye
Nagy Fal az űrből Fényképen, segítséggel azonosítható Az emberi alkotás nagyságának büszkesége
Mérgezett édesség Gyakorlatilag nincs Az idegenektől és a gyerekek elvesztésétől való szorongás
Feledékeny aranyhal Nincs Kényelmes hasonlat, és felmentés a kis akváriumra

Miért adjuk tovább őket?

A legendák kutatói szerint a sikeres történetnek három közös vonása van. Erős érzelmet kelt, legyen az undor, félelem vagy ámulat. Van benne egy életszerű, ellenőrizhetőnek tűnő részlet: egy pontos helyszín, egy foglalkozás, egy márkanév. És hordoz valamilyen tanulságot, többnyire figyelmeztetést. Az ilyen történetet továbbadni társas gesztus: azt üzenjük vele, hogy törődünk a másikkal, és tudunk valamit, amit ő még nem.

Az internet ezt nem megteremtette, csak felgyorsította. A lánclevélből megosztás lett, a barátom barátjából pedig egy képernyőfotó.

Egyszerű próba a gyanús történetekre: megnevez-e ellenőrizhető forrást, és megtalálható-e ugyanez az eset más városokkal, más évekből? Ha igen, valószínűleg legendával van dolgunk.

Két kérdés búcsúzóul: melyik történetet mesélted már el úgy, hogy soha nem néztél utána? És vajon miért esik olyan nehezünkre elengedni egy jó sztorit, amikor kiderül róla, hogy nem igaz?